A modern rabszolgaság gyökerei
A modern rabszolgaság gyökerei
Az ókori világ rabszolgatartása és rabszolgaszerző háborúi, a török hadak gyakorlata: a lakosság rabszíjra fűzése és elhajtása a mai ember számára vagy a régmúlt jellegzetességének, vagy a nem európai népek barbár szokásának tűnik. Egészen másként reagál azonban a közvélemény a modern rabszolgaság tényére, hiszen az a keresztény világ aktív részvételével bontakozott ki, és szinte elengedhetetlen része lett a 18. század végén nekilendülő textilipari forradalomnak. Ezért olvas (vagy néz) kortársaink nagy része értetlenséggel vegyes döbbenettel olyan történeteket, amelyek az alig egy évszázada megszüntetett amerikai néger rabszolgasággal kapcsolatosak. A gőzgép és az erőszakkal kikényszerített rabszolgamunka együttes létezése valóban furcsa jelenség, legalább olyan ellentétes, mint a választójog egyre nagyobb kiterjedése és emberek teljes jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága. Mindezek nemcsak időben, de térben is találkoztak: egy államon, illetve államszövetségen belül az Amerikai Egyesült Államokban.
Az amerikai földrész első meghódítói, a spanyolok és a portugálok az ott talált őslakosságot több-kevesebb sikerrel rá tudták kényszeríteni arra, hogy a mezőgazdasági munkát vagy a bányaművelést az ő számukra végezze. Az egy évszázaddal később érkező angoloknak és franciáknak ezt nem sikerült elérniük az észak-amerikai területek nomád indiánjaival. Így a 17. század elején létrejött amerikai angol gyarmatok állandó munkaerőhiánnyal küzdöttek, amin nem segített az, hogy az ültetvényesek vagy hajóskapitányok „megelőlegezték” az arra vállalkozóknak az útiköltséget, amelynek fejében ezek a szegénysorsú telepesek egy időre ún. adós-rabszolgaságot vállaltak. Kézenfekvő volt tehát az is, hogy az angol anyaországban elítélt bűnözőket kényszermunkára a gyarmatokra szállítsák, ahol – büntetésük letöltése után – szalad emberekké váltak. Mivel a költséges visszatérést fedezni nem tudták, „őfelsége utasai” a gyarmatok lakói maradtak, és amint elegendő pénzzel rendelkeztek, kifizették valamelyik vállalkozó kedvű „tisztességes hajadon” útiköltségét, és családot alapítottak.
A LAKOSSÁGNAK ez a gyarapodása azonban lassúnak tűnt, főleg Virginia területén, ahol a talaj kitűnő volt a dohány termesztésére. Sir Walter Raleigh mint a virginiai indiánok ajándékát juttatta el az angol udvarba a dohánylevelet, amelynek élvezete ott, majd szerte Európában, gyorsan terjedt. A hosszúszárú pipából való füstölés, majd magasabb körökben a burnót szippantása, a köznép – főleg a tengerészek – között a bagó rágása rövidesen mindennapos jelenség lett. A dohány, „az ördög növénye” egy csapásra fontos kereskedelmi termékké vált, az európai piac minden mennyiséget felvett. A munkaerőhiányt sürgősen meg kellett oldani. A spanyolok gyakorlata, akik már a nyugat-indiai szigetek cukornád- ültetvényein és a szárazföld bányáiban alkalmaztak afrikai néger rabszolgákat, kellő példát nyújtott.
Tudomásunk szerint az észak-amerikai angol gyarmatok területére 1619-ben holland hajó szállította az első afrikait. Az angolok azonban rövidesen magukhoz ragadták a kezdeményezést. Megalakult a Royal African Company, amely királyi szabadalomlevéllel és a rabszolga-kereskedelem monopóliumával rendelkezett, utóbbival 1696-ig. A rabszolga-kereskedelem olyan jövedelmező volt, hogy 1713-ban a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti békében Anglia 33 évre megszerezte magának az asiento jogát, amelynek értelmében évente 4800 rabszolgát szállíthatott a nyugat-indiai spanyol birtokokra. Az angol kereskedelmi flotta erősödése egyben meghozta az angol rabszolga-kereskedelem fölényét is. A viszonylag kevés befektetést igénylő vállalkozás nagy hasznot hajtott, így egyre több angol hajó szelte a tengereket Afrika nyugati partvidéke és a nyugat-indiai szigetek vagy az atlanti partok között, fedélzetén az embertelenül összezsúfolt élő áruval. A tengeri úton gyakran elpusztult a négerek negyede-harmada, de a kereskedők így is megtalálták számításukat. A felgyülemlett haszon jelentős szerepet játszott az ún. eredeti tőkefelhalmozásban, majd az ipari forradalom vállalkozásaiban.
A rabszolga-kereskedelem a piac igényeihez igazodott, s az észak-amerikai gyarmatok egyre több „beszélő szerszámot” igényeltek. A dohány mellett elterjedt a rizs, a cukornád és az indigó termesztése, így egyre több munkaerőre volt szükség. Mindennek eredményeként 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat idején a 0,5 millió néger az USA-t alapító 13 állam lakosságának 20%-át adta. (Ennek fele Dél-Carolinában és Virginiában élt.) Bár a függetlenségi háborút irányító politikusok egy része időlegesnek tekintette a rabszolgaságot, a déli ültetvényesek tiltakoztak az ellen, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat a király vétkeit elsorolva elítélje az asiento jogát, a rabszolga-kereskedelemnek a király által biztosított monopóliumát.
A FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ idején sajátos helyzet állott elő. Az angolok, hogy nehezítsék az anyaország ellen felkelt gyarmatok küzdelmét, szabadságot ígértek a hozzájuk menekülő rabszolgáknak. Óvatos becslés szerint a négereknek mintegy 10–15%-a élt ezzel a lehetőséggel. A kutatások szerint ugyanakkor mintegy 5000 – többnyire szabad – néger harcolt az angolok ellen, illetve látott el valamilyen katonai szolgálatot.
A függetlenségi háború győzelme után sor került az Egyesült Államok alkotmányának kidolgozására. Az „alapító atyák” a rabszolgaság kérdéséről nem szóltak az alkotmányban. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az egyidejűleg publikált francia Emberi Jogok Nyilatkozata sem szüntette meg a rabszolgaságot a francia gyarmatokon.) A rabszolgaság tényét azonban hallgatólagosan elismerte az alkotmány akkor, amikor a lakosság arányában történő képviselet, az egyes államok által küldhető képviselők számának megállapításakor a fehér lakossághoz hozzáadni rendelte a néger rabszolgák számának három-ötödét. Az alkotmány egyben kimondta, hogy 1808-ig nem lehet megtiltani olyan személyek „behozatalát”, akiket a tagállamok „alkalmasnak találnak a bebocsátásra”. A szemérmes fogalmazás a néger rabszolgákra vonatkozik, és sejteni engedi azt a szándékot, hogy azt követően megtiltják a rabszolga-kereskedelmet, és – ha fokozatosan is – talán elkövetkezik a négerek felszabadítása.
Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazója maga is rabszolgatartó ültetvényes volt, de azon kevesek közé tartozott, akik ellenezték a rabszolgaságot, és hitt abban, hogy az emberiesség és a morális késztetés végül annak megszüntetéséhez vezet. Az egyes tagállamok 1776 után készült alkotmányai között számos olyan volt, amely vagy azonnali hatállyal, vagy fokozatosan – például csak az újszülöttek esetében – bevezette a rabszolgák felszabadítását. Az amerikai néger rabszolgák sorsát azonban megpecsételte az angol ipari forradalom. A 18. század végére sikerült gépesíteni a pamut szövését, majd fonását is. Ezzel jelentősen olcsóbb lett és egyre jobban fogyott a pamutszövet. A piac bővülése növekvő mennyiségű nyersanyagot igényelt Az Egyesült Államok déli területein az 1780-as években meghonosították a nyugat-indiai szigetekről származó hosszabb szálú gyapotot, amelyet könnyebb volt géppel feldolgozni. Már csak az okozott nehézséget, hogy a gyapot tisztítása, a magoknak a szálak közül történő eltávolítása hosszadalmas kézi munkával történt. 1793-ben ez a nehézség is megoldódott, amikor a Harvard Egyetem egy frissen végzett diákja, Eli Whitney Dél-Carolinában megismerkedett a problémával, és napok alatt szerkesztett egy igen egyszerű gyapotkártoló gépet. A könnyen kezelhető készüléket tanulás nélkül bármelyik néger használhatta, elkészítésére bármelyik kovács vállalkozhatott. Eddig egy néger napi teljesítménye egy font gyapot megtisztítása volt, most ezt a gép ötvenszeresére emelte. Így született meg az ipari forradalom melléktermékeként Whitney gépe, és így vált az olcsó néger munkaerő annak feltételévé, hagy az angol textilipar kielégítse az egyre növekvő igényeket.
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK déli területein – az indiánok elüldözése után – elegendő „szabad föld” volt, tehát semmi sem állott útjában a gyapottermesztés gyors növekedésének. Az egy növényre berendezkedett (monokulturális) mezőgazdasági művelés azonban, minthogy nem ismerte a talajjavítást, a földeket hamar kizsarolta, így az ültetvényesek egyre újabb földeket fogtak művelés alá. Délnyugaton egymás után alakultak az új államok, amelyek gyorsan vezető helyet szereztek a gyapottermelésben. Így jött létre a „Gyapotkirályság”, amelynek középpontjává egyre inkább a Mexikói-öböl államai lettek.
Az Egyesült Államok kongresszusa 1808-ben megtiltotta a rabszolgabehozatalt, 1820-tó1 pedig kalózkodásnak minősítette a rabszolgák csempészúton való behozatalát. Mindez azonban nem akadályozta meg sem a rabszolgák számának növekedését, sem azoknak az államszövetségen belüli forgalmát. 1790-ben 0,7, 1810-ben 1,1, 1830-ban 2,0 és 1850-ben 3,2 millió volt az Államok déli területein élő néger rabszolgák száma. A növekedés zömében a természetes szaporulatból származott, de a becslések szerint legalább negyedmillióra tehető azoknak a száma, akiket 1808 után vittek be Afrikából. Ezt bizonyítják azok a szökött négerekről szóló hirdetések, amelyek az ismertető jegyek között afrikai eredetű tetoválásra hivatkoznak.
A néger rabszolga nemcsak munkájával tartozott gazdájának, de személyében teljesen ki volt szolgáltatva. Saját tulajdona nem lehetett, tilos volt megtanulnia írni, olvasni, és csak gazdája írásos engedélyével hagyhatta el az ültetvényt. Munkavezetői és felügyelői a legkisebb engedetlenségért megkorbácsolhatták és ha az áldozat ebbe belehalt, azt a törvények nem tekintették gyilkosságnak. A négerek élelmezéséről és elhelyezéséről is a tulajdonos gondoskodott, ennek követelményeit törvények vagy előírások nem szabályozták. A munkanap hossza, nők és gyermekek dolgoztatásának mikéntje is a gazda belátásától függött.
A NÉGEREK HELYZETÉRŐL szólva a korabeli beszámolók ugyanúgy különböznek egymástól, mint a mai tanulmányok. Abban azonban megegyeznek, hogy az észszerűség határt szabott a négerekkel való kegyetlenkedésnek, éheztetésüknek vagy agyondolgoztatásuknak. A rabszolgák behozatalának tilalma és a gyapotkultúra terjedése ugyanis növelte a rabszolgák értékét. Az 1850-es évek körül átlag 300 dollár volt egy fiatal, mezőgazdasági munkára alkalmas néger ára, az 1850-es évekre ez már meghaladta az 1200 dollárt is. Így elfogadható az az érvelés, hogy a Tamás bátya kunyhójá-nak szadista felügyelője nem általánosítható jelenség, s talán az is, hogy egy emberségesebb gazda rabszolgái esetleg nem éltek rosszabbul mint egyes kelet-európai területek emberszámba sem vett jobbágyai. Az tény, hogy a szabad munka – mint ezt a megfigyelők ugyancsak megállapították – 30–50%-kal volt hatékonyabb. Dél azonban a világpiaci követelmények hatása alatt felépült gazdasági rendszerétől nem tudott szabadulni hiszen tőkéjének nagyobb része a „beszélő szerszám” volt. (Mikor 1852-ben meghalt az amerikai Dél leggazdagabb ültetvényese, rabszolgáinak értéke 1 millió dollár volt, s vagyonának többi része: a föld, az épületek, a birtokában volt kötelezvények és értékpapírok együttesen tették ki a másik milliót.)
Az amerikai történészek többsége szerint az ültetvényeken gyakran „családias” volt a kapcsolat a gazda és rabszolgák között. Ez azonban inkább a tulajdonos és családja körüli szolgaszemélyzetre: kocsisra, dajkára, szakácsnőre érvényes. A napkeltétől napnyugtáig robotoló, zsúfoltan elhelyezett és esetleg nem is kielégítően élelmezett négerek között érthető volt a mindennapi feszültség, amelyet egy-egy különösen kegyetlen büntetés vagy a családok szétszakítása forrpontra juttatott. Ezért kísérik végig az amerikai rabszolgák történetét nemcsak a szökések, hanem a kisebb-nagyobb szervezkedések és megmozdulások, amelyek miatt állandó félelemben éltek az ültetvényesek. A legjelentősebb fejlemény 1831-ben adódott Virginiában, amikor Nat Turner néger prédikátor áll a szervezkedés élére. A 60 fehér és 120 néger halálát okozó események megrázták az egész Délt, amely állandó őrjáratokkal, az eddigi engedmények szigorításával – például a négerek tanításának teljes tilalmával – reagált.
A rabszolgaság nemcsak áldozatait alacsonyítja le, de azok gazdáit is, hirdették már a 18. század végén a quakerek szektájának tagjai, de nem sok eredménnyel. 1817-ben megalakult az American Colonization Society, amely Afrika nyugati partjain területeket szerzett és megalakította Libériát. Célja az volt, hogy a felszabadított négereket ide telepítse vissza s ezzel oldja meg az amerikai négerkérdést. A terv nem baráti érzelmekből született, és nem talált igazi visszhangra, sem a szabad négerek sem a rabszolgák között. A generációk óta az Államokban élő négerek joggal érezték, hogy az ő gyökereik már elszakadtak a fekete kontinenstől, s nem óhajtottak úttörők lenni őseik hajdani lakóhelyén. A rabszolgák őszinte barátai egyszerűen a rabszolgaság megszüntetését követelték, nem zárva ki a tulajdonosoknak fizetendő kártérítést sem. A felszabadítás (az abolíció) híveinek tábora egyre nőtt, és 1830-tól már jelentős sajtója volt. Az első párt, amely a négerek felszabadítását tűzte ki célul 1840-ben alakult és jelöltet is állított az elnökválasztáson.
RABSZOLGATARTÓK ÉS ABOLICIONISTÁK így megjelenő ellentétei azonban nemcsak az egyéni állásfoglalások, hanem – és már ennél korábban – az Uniót alkotó államok szintjén is jelentkeztek. A déli államok rabszolgaságra alapított gazdaságának érdekei ugyanis merőben ellentétesek voltak az északi, iparosult és a nyugati, szabad farmergazdaságokra épülő államok érdekeivel. (Jó példája ennek a vámtarifák körül időről időre megújuló vita, mivel a nyersanyagot exportáló Dél nem ellenezte volna az angol iparcikkek behozatalát, míg Észak a maga fejlődő iparának érdekében védővámot követelt.) A rabszolgatartás mint morális és humanitárius probléma körül kiéleződő konfliktus mögött, tehát alapjában két gazdasági rendszer ellentétei feszülnek egymásnak. Nem volt közömbös ezért egyik fél számára sem az, hogy az Unióba belépő új államok képviselői a rabszolgatartók a vagy az abolicionisták táborát fogják-e szaporítani. Egyelőre, 1820-ban még csak kompromisszum született: az úgynevezett Missouri Kompromisszum, amely kimondja, hogy a Mississippin túli területekről Missourit felveszik ugyan az Unióba rabszolgatartó államként, de ezentúl csak ennek az új államnak a déli határát képező 36° 30’ szélességi körtől délre lesz szabad a rabszolgaság.
A Mexikói Államszövetségből kiszakadt Texas 1845. évi csatlakozása megnövelte a rabszolgatartók terjeszkedési lehetőségét, de a Mexikótól 1848-ban háborúval szerzett új területek ismét kiélezték a vitát. A déli politikusok, látva az északi területek ipari túlsúlyát és a „szabad földeken” megalakuló új államokat, amelyeknek lakosságát egyre növeli a bevándorlók áradata, egyre jobban érezték, hogy a gazdaságilag külön utakon járó Dél nem sokáig tudta a Kongresszusban megvédeni politikáját. Ezért került előtérbe az a követelés, hogy az alkotmány biztosítsa az „egyenlő jogokat”, vagyis mondja ki a rabszolgaság fennmaradását – mielőtt még Dél az Unión belül teljesen kisebbségbe kerülne. Mivel pedig ezt nem sikerült elérniük, inkább megkísérelték a különválást, a kilépést az Unióból s az önálló, a rabszolgaságot fenntartó állam megalakítását. Így került sor az 1861–65. évi véres polgárháborúra, amely a rabszolgasá
